BESZÉLNÜNK KELL RÓLA... 

PÁNIKBETEGSÉG

Egyre nagyobb mértékben terjed a világon a pánikbetegség. A betegek számának ugrásszerűen hatalmas növekedése az emberi értékek mellőzésével, a jelen és a jövő kilátástalanságának látszatával függ össze. Rohanunk, nincs időnk magunkkal törődni, hiszen csak sok munka árán tudunk megélni. Egyszerűbb felíratni egy gyógyszert, amit be is szedünk, mint a sokkal költségesebb megoldást választani: a pánikot kiváltó OK FELTÁRÁSÁT. A gyógyszerek mellékhatásai persze nem kis veszélyt jelentenek. Újabb betegségeket provokálnak, amire újabb gyógyszereket írnak fel, és ennek a végeláthatatlan folyamatnak az eredménye az, hogy elmondhatjuk: Mennyire betegek vagyunk!

Észre sem vesszük, hogy beszélünk egymáshoz, de elfelejtettünk beszélgetni! Így juthatunk el arra a pontra, hogy a velünk való történések mellett elmegyünk. A pánikbetegség  kialakulásának táptalaját egy feldolgozatlan szituáció adja, amelyből az emberi agy képes rögzíteni egy szót, egy hangot, egy mozdulatot, egy környezetrészletet, stb., ez szinte beskatulyázódik, és egy teljesen új helyzetben, aminek valamelyik összetevője megegyezik a kiváltó helyzet egyik elemével megtörténik az „emlékezés”.

Az „emlékezés” egy folyamat kezdete, mint amikor a villanykapcsolót megérintjük(az ember kezdi érezni a roham jövetelét, de még pániktünetek nincsenek), majd jön a „kapcsoló kattanása” (pl. bever a szív, vagy nem jön a levegő, stb.), és ezzel az áramkört zárjuk, az áram elkezd a vezetékben folyni( jön az ijedtség, szorongás, remegés, stb., a pániktüneteket érezzük), az áram erőssége(roham intenzitása) nő, és az ellenállásunkat (akaraterőnket) nem tudjuk befolyásolni, hiszen minél erősebben akarjuk, hogy a roham véget érjen, annál inkább gerjesztjük a bennünk levő feszültséget.  Szinte jobban tesszük, ha az óránkra nézünk, hiszen a villanykapcsoló automatikusan 20-30 percen belül kikapcsol. A roham igénybe veszi testünket, agyunkat, csorbítja magabiztosságunkat, önértékelésünket. Akkora csatát vívunk a feldolgozatlan kiváltó ok miatt, hogy a végére elfáradunk. A pánikrohamok élménye borzalmas, ezért minden esetben visszaemlékezünk az első rohamra, és érthető módon félünk a következő és a rákövetkező rohamtól.

Mi történik valójában?

Képletesen, saját magunk egy kör közepén állunk. A középpont elkezd süllyedni, így egy tölcsér keletkezik, ami egyre mélyebb lesz, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy családunk, hozzátartozóink, munkatársaink a tölcsér szélén állnak, nyújtják a kezüket felénk, és nem értik mi történik. Azt hiszik „hülyéskedünk”. Egy idő után, minél mélyebbre jutunk a tölcsérben már nem foglalkozunk mással, csak saját villanykapcsolónkkal, hiszen állandóan kattintjuk. Nem csoda, mert a tölcsér belseje egyre sötétebb, hiszen a külvilágtól távolodunk. A környezetünk vagy csúszik velünk együtt a tölcsérbe, vagy odébb áll, hiszen az egész folyamatból semmit nem ért.

Ezt az ön- és környezetleépítő folyamatot meg lehet állítani. Minél később jelentkezik valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy pszichikai tünetei valódi testi problémákká válnak. Kialakulhat a depresszió is, hiszen a sok egymásra rakódott negatív élmény a kilátástalanság látszatát kelti, pedig a megoldás nagyon egyszerű: lelkünk megértésre vár, amit még nem kapott meg.

G-HEALTH